Mint a többiek, ő is olyan volt,
Hétköznapi ember.
Lelkének várában egyre csak barangolt,
S jóban volt Istennel.

Egy nap kiválasztatott,
Lebbenő hófehér szárnyak..
Azzá változott,
Kit már oly sokan vártak.

"Mért pont én?"
Kérdezte újra és újra.
Sírt a szél...
A válasz szívünkbe meg van írva

Refrén: 
„Mennyit ér,

Ki önmagát

Megtagadva él?
Szívében

Csak haldokló

Folyó már a vér.”
Mennyit ér, ki önmagát megtagadva él?
Szívében csak haldokló folyó már a vér.

Gyűlölte a szárnyát,
Mint fekélyt a testén,
Elűzte Istent
Azon a szörnyű estén.

A Szeretet köntösét
Sártengerbe dobta.
Sosem lesz belőle,
Ájtatos szolga!

"Mért pont én?"
Többé már... nem kérdezte.
Sírt a ég...
Földre hullt.. Isten könnye

Refrén: 
Mennyit ér, ki önmagát megtagadva él?
Szívében csak haldokló folyó már a vér.
Mennyit ér, ki önmagát megtagadva él?
Szívében csak haldokló folyó már a vér.

Lelkünkben él egy angyal,
De megtagadnák oly sokan.

Magasba már nem szárnyal,

De élni szeretne boldogan.

„Merre tart a nagyvilág,
Ha csak sír, sír az Isten?
Öleld át a bánatát...
Mi lesz velünk, ha Ő nincsen?”

Refrén:

Mennyit ér, ki önmagát megtagadva él?
Szívében csak haldokló folyó már a vér.
Mennyit ér, ki önmagát megtagadva él?
Szívében csak haldokló folyó már a vér.